Beszélgetés a Világgal - BS-versek

BRAIN STORMING:

ZENÉBEN ELMERÜLVE...

Az élet 92-húros hangszerén csak pár akkorddal él az élet,
Ebben van elrejtve maga a lélek,
De lehet, hogy csak azt hisszük,
Hogy az élet csak akkor élet, ha valamire visszük;
És ha véget ér a melódia,
Minek mi vagyunk a névadója,
S azt sem tudjuk, ki mind’ hallja,
Pengetjük a magunk hangszerét,
De nem halljuk se számát, se szerét
Annak a hangzuhatagnak,
Miben pár akkorddal csak nekünk szólnak,
Mert vannak olyanok;
Vannak, akik énekelnek, mások csak szótlanok,
Van, kit énekelve látsz csak,
Van, akit csak zenélve hallhatsz,
Van, ki a te húrjaid pengeti,
Vagy te pengetsz, ha valaki neked is megengedi,
Hogy rajta játssz.
Zene az egész élet, ritmusra jár a léted,
De nem mindig hallható zenében leledzik az,
Mitől a zajló létünk lélegzik,
S ha hagyjuk, hogy mindig csak más pengesse életünk,
Időnk, energiánk, gondolatunk, s egész létezésünk,
Akkor sohasem halljuk meg azt a hallhatatlan dallamot,
Mit a lét e létre csak nekünk hozott létre.
Hallottad már a belső zenéd?
Felismerted már lelked ZEN-ét?
Vagy eddig csak más tépte élet-húrjaid?
Másvalaki nyekergett tested idegvégződésein?
Volt már, ki művészin játszott rajtad?
Volt már, kin te találtál csodás dallamokat?
Ne válaszolj semelyik kérdésre:
Légy önmagad, s figyelj a zenédre!

Brain Storming:
Tiszteletreméltó Báj


Mi volna ez?
Nem más,
Mint szerendipitás?
Mint céltalan kóválygás
A létezés
Szerencséjében,
S valami látomásként
Felragyogó gyöngyszem;
Mi nem ragyog csak
Addig,
Míg el nem jutsz
A következőig?

Keresel valamit,
De azt hiszed
Nem azt találod;
Keresel valakit,
Hogy kit,
Magadnak be nem vallod.
Ha a csodát másoktól várod,
Meg nem kapod.
A csoda benned kell
Legyen,
Mert szépnek az kell,
Hogy legyen.

Önmagad keresed
Mindenkiben,
De mint sokan,
A leélt életben
Nem lelnek rá
Könnyen, ha egyáltalán.
Sokan azt hiszik naponta,
„No most, talán…”

Szebbik önmagad
Jelenik meg abban,
Kiben magadat látod;
Szép pillanatokat szerez,
Ha magad másban
Megpillanthatod.

Szép pillanat
Még el ne szállj,
Maradj még,
Had csodáljalak …
Tiszteletreméltó Báj!

Ők sem boldogabbak nálad…

„Valami nem stimmel” -
Úgy gondolod, tudod
És érzed,
Ahogy a vidámnak
Tűnő embereket
Nézed.

Azt hiszed mosolyuk
Állandó és
Tartós,
Sok kedves szavuk
Emberséges és
Ragadós,
És keresed velük
A kapcsolatot,
Hogy abból meríts magadnak
Erőt és
Akaratot.

A boldogság relatív,
S rosszabbul esik
Mások boldogságának
Látványa,
Mint számunkra
A saját boldogságunk
Maga.

A boldogság ma más,
Azt hisszük: túlzás,
S bár az egykedvűség
Sokakat riaszt,
A kimerítő boldogságból
Is csak AZ jelent vigaszt;
Mert a boldogság fárasztó,
S ha sokáig tart,
Mint élvezet;
És sokszor nem
Akarjuk,
Hová valóban
Elvezet.

Az élvezetben az a gonosz,
Hogy ha könnyen elérhető is,
Önmagánál többet nem hoz,
Nem adja azt, mit kérnek
Tőle,
Hogy hozzon enyhülést
Az éltető csömörre;
S mit egyesek életnek neveznek
Nem más,
Mint rabszolgája
A boldogságot remélő
Élvezetnek.

Mert nincs olyan, hogy
Megváltó élvezet;
Nincs olyan, mely
Önmagán túlvezet (… tán’ csak egy).
Ösztönbe programozva
Hajt, ha akarod,
Ha nem,
S ősi életedből meríti
Tövét,
Hogy onnan merítsd te is
Életed örömét.

Az életet élni kell,
És félni csak attól
Kell,
Hogy egy döntést,
Mit a boldogság reményében
Meghoztál volna,
Ne odázd el valami
Más alkalomra.
Mert a jövő boldogtalansága
(=) a jelen döntés elodázása.

Mert kit látsz,
Ha nevet,
A következőt
Soha el ne
Feledd:
Ha keseregve néznéd
A tegnapod s mádat,
Nyugtasson a gondolat.
Hogy… ŐK sem
Boldogabbak nálad.

Néma tettel mondom el

Kimondanám,
De elcsépelt a szó;
Kimondanám,
De szóval el nem
Mondható;
Kimondanám,
Mit jelent nekem Ő;
De szóval, hanggal ez
Ki nem fejezhető.

Hallottam s mondtam
Már sokszor,
Néha épp jókor, de
Többször is rosszkor.
Kimondtam, de bár’
Ne tettem volna,
Mert nem más az, mint
Aprócska kapcsocska,
Mit előzmények hosszú sora
Köt össze azzal,
Mire a szó kimondása
Utána sarkall;
Mert oktalan szavak
Múlón, de hatalmasak,
Zsarnokok, ha hagyjuk,
S ránk omlik hatalmuk,
Nyomasztón nagy súlyuk.

Igyekszem, s
Nem szólok hát semmit,
Teszem, ami tetszik:
Néma tettek közöljék,
Szemmel és érintéssel
Hallhatóan
Mit érzek, mi van
Bennem, nem
Halogathatóan.

S bár beszélek én,
Jobb lenne, ha nem tenném,
Mert fontos szabályom
Megszegem:
A szavaknál a
Tetteket
(magamnál is)
Jobban szeretem.

Csoda vagy nekem

Csoda vagy nekem:
Az egyetlen,
Akit a lelkem befogad,
Akire vágyom,
Akit életem végéig várom,
Hogy jöjjön, ha kell.
Akinek magyarázkodnia
Nem kell,
Aki kell, mert kell.

Ha szemed csillog,
Abban gyönyörködöm,
Ha szomorú vagy,
Azon erőlködöm,
Hogy felvidítsalak;
De nem tudok többet
Tenni, csak egy csöppet.

Téged is tép az élet:
Elkezdtél valamit,
Amit félre tenned
Nem lehet,
Mert várják,
Hogy minden leheleted
Azért libbenjen,
Azért legyen,
Hogy másnak jobb legyen.

Csoda vagy nekem,
Mert vagy;
Mert olyan vagy, amilyen;
Olyan, ami kell nekem;
Olyan, amit kívánok;
Amiről, ha nem is tudok,
Mégis várok és akarok.

Csoda vagy, mert vágyaim
Képe vagy,
Mert kínjaimra lényed
Enyhítést ad;
Mert jelenléted azt adja,
Amit semmi más …
… Csoda vagy nekem,
Ha valóban vagy,
És nem csak egy látomás …

A Szülői Szeretet

„A szeretet ereje”
mennyi mű van
ezzel tele,
De fogalmunk sincs,
Mi az eredete,
Honnan jön az erő
Vele,
S mi végre van
Oly’ fontos tere
Mindenki életébe’.

Elmondom,
Én hogy’ gondolom.
Jól vagy rosszul?
Az csakis az én gondom.
Az olvasó dolga,
Hogy meghallgat,
S esetleg,
Igazat ad.

A gyermek számára
A szülő az egész világ,
S azt hiszi, hogy
Általa az
Egész emberi
Világra kilát.

A szülő az egész
Emberiség,
Akár gyengédség, vagy
Kegyetlenség,
S az apróságba így
Ösztönként beleégeti,
Ami az emberekkel
Kapcsolatban
Életében elkíséri.

Freud barátom jól
Látta,
Hogy a tudattalan
Gyerekkor
A felnőttkori
Kínzó ösztönök
Melegágya.

S alakulhatott sorsunk
Bárhogyan az életben,
Ezeket az ösztönöket
Követjük, kényszeredetten.

Nincs is baj, ha
Mindezt megtehetjük,
Ha az akadályokat
Ledönthetjük,
Mik ösztöneink útját
Állják,
De ha nem,
- S akik e próbát ki nem
Állják -
Elvesznek, mert
Életük nem lesz
Más,
Csak a bensőjüket
Marcangoló, reményteljes
Reménytelen vágyakozó
Várakozás…

BRAIN STORMING: Belső maszk

Könnyű annak, ki álarcot hord,
Mert előléphet ott és akkor,
Ahol kell és akarja,
Mert az álarca az arcát eltakarja.
De ha nincs álarca,
És a titkát, melyet rejteni akar,
Belül hordja, bensőjében kell álarcot öltenie,
És ha kell, felöltve bensőjét elrejtenie.

E belső álarc veszélyes öltözet,
Mely idővel, mint testi-lelki ötvözet
Átalakítja énjét,
Személyét
Véleményét,
Életét,
Viselkedését,
És majdnem mindenét,
Minek védelmére
Az álarcot bennen felöltötte.

Az álarc eltakarja magát maga előtt,
És lassan elfelejti
Ki is volt azelőtt,
S mikor kellene
A valódi jelleme,
Már nem az lesz vele,
Hanem valaki más -
Az, kit kívülről a másik lát: a maszk,
Mely belülről tapad, nemcsak az arcához,
A lelke valójához,
Hanem egész lényéhez -
A puszta létéhez-
Mert levetni már nem tudja-
S már úgy hordja,
Mint önmagát.

Ki a belső maszkot hordja,
Az vagy nagyon tudja,
Mit akar és hogyan,
Vagy nem,
És csak teszi, mit tesz,
Mert nem tudja …
… hogy rajta van.

***

Brain Storming, 2004

Kép forrása: http://gallery.photo.net/photo/3436257-lg.jpg

***

BRAIN STORMING

A prózaversről egy prózaversből…

A prózavers olyan prózai szöveg, melyben fontos a dallam, a zenei töltet. Mikor prózaverset ír az ember, játszhat a mentális képződményekkel, és leírhat komoly tartalmakat, olyat is, mi súlyos tanulságot ad, s így az elmében tovább s jobban megragad. Ha ritmizálva írjuk le közlendőnk, gyakoroljuk a lassút, a lüktetőt, a vontatottat s akadozottat, a sebeset, s keverve mindent, vegyeset.

A prózavershez látszólag nem kell sok gondolat, de van benne temérdek, mit a sok kép tartogat; s a dallam és ritmus is kifejező-képes, néha sokkal inkább, a logikához képest.

A prózavers olyan, mint hullámzó tenger, ritmikusan ringón, mi megfogamazódni mer, s mint báli tömegben a sok táncoló ember. Ki-ki maga szintjén próbálkozhat vele, s a prózából születik majd szép’ hangzó zene: jótékonyan tükrözi a néha szürke világot, kellemes ízként adja a szájba, mint a szem csupán csak látott.

E műfajnak is van irodalomban helye, vers és próza között, félúton lebegve – műhelyként szolgálva kezdő poétának, kreatív elméknél tetszetős játéknak; gyakorló verselők felüdülésének, s a próza rabjainak is, színesítésnek. Vannak csengő formák, mire nem húzhatók rá a megszokott normák – de kegyesen kedves mutációk ezek, mik nem kell, hogy nyomtalan a semmibe vesszenek, mert nyelvünk tudja jól, mi válik hasznára – hagyjuk hát nyelvünk hegyén szabadon eljátszva formával, dallammal, ritmussal, alakkal… s mindenfélével, mi gyönyörködteti olvasóját bájos kellemével.

***

Kiegészítés – Mi a prózavers?

Prózavers

http://enciklopedia.fazekas.hu/verstan/Prozavers.htm

„A prózavers: olyan költői szöveg, amelynek a formája próza (lapszéltől lapszélig terjedő tördelésű), de nagyfokú költői intenzitás jellemzi. Történetileg két fontosabb változata alakult ki: a hagyományos lírai kifejezőeszközöket mellőző, leginkább a példázathoz közel álló forma, amelynek hagyományai a Bibliához nyúlnak vissza; illetve egy tömör nyelvezetű, változatos hang- és gondolatalakzatokat, trópusokat fokozott mértékben alkalmazó forma. Az utóbbi létrejöttében jelentős szerepe volt a formai kötöttségek ellen lázadó költőknek az a törekvése, hogy átlépjék az epika és a líra közti határokat. Különösen erősen jelentkezett ez az igény a romantika korában; a prózavers elsőként Németországban fejlődött ki (Novalis: Himnuszok az éjszakához), majd francia példák (Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé művei) nyomán terjedt el az európai irodalomban.”

***

Prózavers művek az Amatőr Művészek Fórumán /AMF/

http://www.amatormuveszek.hu/modules.php?name=News&file=categories&op=newindex&catid=16

***

Prózaköltemény

http://www.kislexikon.hu/prozakoltemeny.html

Prózavers: rövid terjedelmű, lírai hangú költői mű, amelynek semmiféle verses formája nincsen, még sorai sincsenek versszerűen tördelve.

***

Prózaköltemény Költői intenzitású próza, mely tipológiailag nem vers, hanem a próza tördelését követi.

http://mek.niif.hu/00700/00769/html/tez-018.htm